Rhapsody 2014

Egri Bikavér.

 

Tavaly nyárig nem tartozott igazán a kedvenceim közé. Aztán egy rohanós nyári nap lelassult végén, beültem egy pohár borra a Fióka étterembe, hogy kicsit lazítsak a fejem tetején lévő képzeletbeli szelepen, mielőtt felrobbanna. Ide most komolyabb cucc kell, nyár ide nyár oda, ha vörösbort kívánok, akkor nincs mese, jöjjön a nagy test, állok elébe.

Az étterem hangulatos kerthelyiségében aznap Kovács Nimród mutatta be világhírű borait, tette mindezt szerényen, közvetlenül, kedvesen. Nem akartam megzavarni az estét, félrehúzódtam egy távolabbi asztalhoz, onnan szemlélve a borvirágos kertet és az oldott hangulatú embereket. Nekem még kellett egy kis idő, hogy felvegyem a tempót, a fehérekről lemaradtam, már rögtön a “feketepálya” tételei közé csöppentem. Teljesen időben vagyok, gondoltam, másra nem is vágyom most. Épp a tüzes egri bika vére csörgedezett volna a poharamba, mire én udvariasan feleltem, hogy azt annyira nem kedvelem.

Hát, mit mondjak. A levegőben megállt az összes szúnyog, a muslicák stroke-ot kaptak, az arcokon fagyott mosoly. Asztaltársaságom megvető pillantásai által sújtott, 8 napon túl gyógyuló néma csend következett. Azonnal helyesbítettem: “de most mégis megkóstolom. “

Belekortyoltam, nem tudom mi volt vörösebb, a fejem vagy a bor.

 

Mi vaan? Ez tuti, hogy bikavér? Mi bajom volt nekem ezzel?

Gyerekkoromban azt mondta az orvos a Mamáméknak, hogy nyugodtan igyak egy korty bikavért, az jó a vérszegénységre. Állítólag viccelt, de én szófogadó gyerek voltam, így a Papa készleteit koptatgattam a pincében, amikor leküldtek valamiért. A hideg mindig kirázott, és a kannás élmény hatására kb. 30 évig nem ittam bikavért. Mondanom sem kell, hogy az akkori állami borászatok egyenbor kínálata és a mostani tételek össze nem hasonlíthatóak, de valamiért mégsem szavaztam újra bizalmat neki.

 

Aznap este sajnos nem volt alkalmam elmesélni Kovács úrnak, a Winery tulajdonosának, hogy mennyire új alapokra helyezte nálam a bikavért a Kék Rapszódiája. Lehet, hogy annyira nem is érdekes Neki a sztori, hisz csak egy rajongó vagyok a sok közül. Mégis, akkor elhatároztam, hogy egyszer majd ezt az élményt megírom Neki.

Egész estés, lankadatlan mosolya mindvégig az étteremben tartott, és ezt a kedves képet igyekeztem megőrizni a fejemben, hogy elő tudjam hívni a kellő időben.

 

Aztán most, pár nappal ezelőtt a borászatban személyesen is megcsodáltam a helyet, ahonnan nap mint nap elindulnak útjukra a palackba zárt kis csodák, viszik hírét Eger ízeinek szerte a világban. Hazahoztam Nyilasmár és Nagyfai “közös gyermekét”, és elkezdtem hangolni magam a zenemű befogadására.

 

Rhapsody. Rokonlelkek vagyunk, ez a bor is sokszínű. De hogy ennyire? Kékfrankos, Pinot Noir, Syrah, Merlot, Cabernet Franc, mintha ezek mind hangszerek lennének Liszt Pesti karneváljában. Hol a csellót érzem, hol a zongorát, hol hegedűt. A népi motívum itt Nyilasmár és Nagyfai dűlői, ahol a déli virtus tüzességét és a talaj gazdag ízvilágát is egyszerre adják elő, több szólamban, de alázattal kiemelve egymás karakterét.

Egy 2014-es palackot tartok a kezemben, gyönyörködöm a nem mindennapi címkében. A hátoldali szöveg viszi a gondolataimat, ahogy a bikavér is. Kortyok teltek el, amióta kinyitottam, az időt most ebben mérem, a rapszódia ritmusában. A látszólagos ellentétek szép párt alkotnak, mint mondjuk Liszt és Gershwin, Nyilasmár és Nagyfai, vagy a bikavér és én.

A klasszikus vonulatba Gershwin csempész egy kis modern dzsesszt, amitől az egész fellazul, fesztelenné téve a folytatást. A fás komolyság, ami a csaknem két évig tartó hordós múlt, mint egy vérbeli karmester, vezényli a fajtáknak megfelelő “szólamokat”, de a fekete cseresznye bordóbársony “vére” könnyít a kortyon, kiegészülve szederrel, kis érett feketeribizlivel, a mézbogyó kékségével.

A Syrah visz bele egy kis csokit, melytől az egész hömpölyög, spirálisan behúz magába, akárcsak a zene. A tannin, mint valami üstdob, folyamatosan jelzi határozott jelenlétét, de a kellő időben megtorpan, nem uralkodik a gyümölcsösségen.

Tetszik, hogy komoly, de nem fagyok meg közben, a szaxofon melegsége és lágysága, ami itt nekem a Franc, megadja azt a vérbő lüktetést, amitől egyre jobban érzem magam.

 

Ha most ott lennék újra a Fióka fészkében - visszamenve néhány hónapot az időben - egy rapszódikusan kék ruhában ülve, monalisa-s mosollyal a fejemen kérném Kovács Nimród úrtól a sokszínű bikavéremet.