Kéknyelű 2015

December közepe óta szemezek vele. Vártam, hogy átcsússzunk a 2018-ba, hogy kicsit öregedjen, mert a Kéknyelűnek köztudottan jól áll az idő vasfoga. Mázlista. Bontatlanul túlélte a baráti körömet, ellenállt a kíváncsiskodó vendégeknek, még a Valentin napnak is. Azért mindennek van határa! Mégsem nyithatom ki a Sabar Kéknyelűjét egy szívecskés Valentin napon! Várok inkább egy meghitt találkozásra egy rég nem látott baráttal, egy kibékülésre a szomszéddal, vagy valami megfejtős nagy diskurzusra, ami engedi, hogy férfias karaktere nyomatékot adhasson a szavaknak. Ez a bor minden bizonnyal taszítja a túlzó romantikus csöpögést, hisz mindig „csak” önmagát adja, a maga puritán nagyszerűségében, zéró ráfeszüléssel. Azt mondják, a legjobban a kéknyelű fejezik ki, mit rejt a termőtalaj és abból is csak a legtüzesebb jó neki. Ez kb. olyan, mintha mindig egy rakoncátlan vadlovon szeretnék ülni egy nyugis ló nyerge helyett. Furi. Milyen “lelke” lehet egy ilyen tűzről pattant, amúgy nővirágú szőlőnek? Valahol úgy érzem, rokonlelkek vagyunk ez a bor és én: “Önállóan képtelen szaporodni”, szüksége van a “művelethez” egy társra, aki elvégzi ezt a nemes feladatot. Hm. Ezt most inkább nem kommentálom, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Ráadásul ez egy 2015-ös évjárat, ami azért nem manapság lett lepalackozva, az idő pedig egyértelműen neki dolgozott. Egy ilyen borral soha nem főzöl. Nemhogy az ételbe, de még mellé sem kortyolsz olyankor. Nem csacsogsz, nem randizol. Csak olyannal osztod meg, aki tudja, hogy ennek a tételnek figyelem kell és alázat. Mostanában nem szeretem ezt a szót, mert túl van használva és nem jól. De itt azt értem alatta, hogy érdeklődve, kedvesen alámerülve hagyjuk, hogy megnyíljon előttünk, és meséljen a vulkánokról, a nedves bazaltról, a “születése” körülményeiről. Én is így teszek, óvatosan kitessékelem az üvegéből és várom, hogy elkezdje mesélni, hogy hol is van ez a Badacsony. Végre van időnk. Tetszik, hogy nem kell neki plusz kölni, hogy saját illata van, ami visszafogott, de ahogy megmoccan, én érzem, hogy mennyire itt van.

Kéknyelű. Régebben valami perverz randibornak gondoltam hangzása alapján, de ma már tudok úri származásáról, nevének eredetéről, levelének kék erezetéről. Tudom, hogy mennyire vágyik a törődésre, a gondos kezekre, a földanya közelségére. Igényességét tekintve talán kicsit mimóza, de ha végre felnő, minden törődést hálásan viszonoz.

Ezüstösen, mézsárga áthajlásokkal csillog a poharamban, színével is arra utalva, hogy épp csak megadta az engedélyt az első kortyhoz, nem akarja elsietni ő sem a dolgot. Nálam jobban ma senki sem ér rá, ezt a pár órát neki szánom, nem sietek. Jobban megillatolom, érződik fanyarsága, pasis karizmája. Kortyolgatni kezdem, és máris bólogatok hozzá, mert azt adja, amit kell, jólesően karcosan, nyersen, elevenen. Őszibarackba harapok szinte, de nem a sárga, hanem inkább az a világosabb típusú, aminek a héja is finom, úgy ahogy van. Kis vilmoskörte is vegyül a barackos aromához, enyhe rozmaringgal, mentával, egy hintés citromfűvel. A kortyaim tüzesen csúsznak, de nem áhítoznak a vízre, tűzvonalban maradok. Ami totál extra, hogy ásványossága mellett egy kis korából adódó pörkölt jelleg is megmutatkozik, pirult fenyőmag képében. Ezt enyhe felbujtásnak veszem arra, hogy nekiálljak vacsira pesto-t csinálni, olyannyira megihletett ez a pimasz jegy.

Órák teltek el. A beszélgetés pazar, és fura mód az üvegben van még, holott ketten vagyunk, és volt mit megbeszélnünk. A tempót végig a Kéknyelű diktálta, maradásra bírva hallgatóságát.

Isten megteremtette a Kéknyelűt. És látta, hogy ez jó.

Milyen lehet a 16-os?