Portugieser Gesztenyés 2013

Te hogy ejtenéd? Nem a portugiesert, az nagyjából nekem is megy, hanem a borászat nevét. “Dzsekfoll...”- olvasom tudatlan idiotizmussal, miközben egy hangulatos hajón sétálgatok, a vörösek mágikus vonzásában.

Messziről kiszúrok egy izgalmas pasit, akit külseje alapján vagy amerikai filmrendezőnek vagy egy zilált karmesternek gondolnék. Pont úgy fest, mint aki élete legemblematikusabb koncertje után még azért beugrott egy boros rendezvényre is. Nagyon filmes arcú fazon, kedves vonásokkal, jóleső “hanyag” eleganciával. Muszáj megkóstolnom mik ezek a borok, amik mögött Ő áll. Extremitása nagyon kilóg a képből, nálam persze ez máris nagy plusz pont. Kerülgetem a boros standot, fogalmazom magamban a béna angolommal, hogy mit fogok kérdezni, mert ugye tuti nem magyar. Még az is lehet, hogy Mr. Jackfall -t tisztelhetem benne személyesen...Hálistennek mellette áll egy csiniruhás lány, aki azonnal észleli tétova mozgásomat, és kedvesen megment attól, hogy felelőtlenül turkáljak rejtett angol szókincsemben.

Megtudom, hogy Kisjakabfalva sváb neve a borászat neve is egyben, magyarosan, “jakkfall”-nak ejtve. Megágyaz a sztori a bornak, olyan képet fest le a csiniruhás lány erről a Villány melletti birtokról, hogy azon csodálkozom, miért nem indul most oda mindenki?! Kapok néhány útravaló kortyot, amit merlot-nak gondolnék elsőre olyan simulékonyan vesz le a lábról a cucc. De nem. Ez egy portugieser. Egy “konfekció” stílus a nagy borok közt?

Véletlen lehet, hogy most ennyire ízlik?

 

Aztán mostanában, pár hónappal később megint szembe jön a név.

Jackfall.

Van úgy velem néha, hogy valamit ismeretlenként felfedezek és utána mindenhol felbukkan. Ez már nem lehet véletlen, így el is határozom:

Irány Villány!

 

Húsvéti hétvége van, az időjárás bolondos, pont olyan, mint amit egy ilyen kiránduláshoz elképzelek.

Pesttől épp csak annyi távolságra van ez a község a Villányi-hegység északkeleti oldalán, hogy mire leérek felejtesse azt, ami miatt elindulok. Nem is lenne jó, ha az élményt már a városból kijutva azonnal megkapnám, kell az a két óra. Amúgy is tudjuk, hogy a jó borért néha messzire kell menni, szóval azt gondolom nincs is igazi távolság Jackfall és köztem.

 

Megérkezem. A szép udvaron megpillantom a “karmesterem”, meg a csiniruhás lányt is, aki most leginkább Szaffira hasonlít, kissé álmosan, ami nagyon vagány így 12-kor. Úgy fogadnak, olyan természetességgel, mintha együtt zártuk volna le csúcs vöröseikkel a tegnap estét. Máris jó hely ez a Kisjakabfalva! 

 

Rozéval indítok. Álmos vagyok én is, de hülye lennék kávét kérni. Ahogy eljut a korty az ízlelőbimbók legmélyére, szedált állapotba kerülök végre, felvéve a ritmust a többi vendéggel. Olyan a hangulat a kertben, mint egy jó buli utáni másnap délelőtt, ahol mindenki jókedvű, és bármikor kész folytatni az előző estét.

 

A házigazda, Jandrasics Gábor persze nem filmrendező és nem is karmester. Vele és a most is csiniruhás Burger Ottiliával beszélgetek, hogy igazi nevük is legyen végre a történetben.

Néhány tétel és pár óra elteltével arra a megállapításra jutok, hogy Ők tényleg szeretik, amit csinálnak! Lehet a vendéglátásra csupán üzletként is tekinteni, de szerintem az egésznek van egy emelkedettebb szintje, ami nem fogy el a puszta kedvességben.

Szép lassan, vegyülve a miliővel azon kapom magam, hogy kezdek része lenni én is ennek a laza fesztelenségnek.

És ez tuti, hogy így van, különben honnan tudnám, hogy van egy cuki alkesz macska is a csapatban?

 

Gábor körbevezet, megmutatja, hol kezdődött el a történetük. A műemlék jellegű sváb ház olyan művészien lett felújítva, hogy teljesen megmaradt az a hatás, mintha tényleg hozzá sem nyúltak volna, csak épp leporolták volna az antik bútorokat. A kézzel festett fali minták sem csak egyszerű falidíszek, szavak nélkül is mesélni tudnak. A modern technika úgy van itt elrejtve, hogy közben az összkép semmit sem veszít autentikusságából.

Egy kis plusz, de nagyon tetszik, hogy ha halmazállapotomat úgy ítélem meg, hogy kerékpározásra alkalmas, itt még biciklit is kapok hozzá. Legközelebb nem hagyom

ki a túrát és az ottalvós bulit sem, mert akár 3 féle stílusban is elszállásolhatom magam, ha még tetézni akarnám a halmozott élvezeteket.

Na és a borok. Olyan klassz borokat kóstolunk, ami már szinte nincs is, úgyhogy haza is jött velem a portugieserük, amiről már akkor elhatároztam, hogy meg fog ihletni.

Ez zajlik most. Kóstolgatom ezt a mások által asztali bornak mondott fajtát, de köze nincs azokhoz a portugieserekhez, amiket korábban ittam. A terméskorlátozás érződik a tartalmán, annyira esszenciális, ugyanakkor nem zavaróan tömény, nem szárítja a kortyot, nem húzza össze a pórusaimat, hanem kellemesen ráhangol a folytatásra. Jó inni, finomat melegít belülről a fa, jólesik a hordót érezni az érett gyümölcsök mellett. Szamóca és meggy keveredik, de nem megy át csokismeggybe, marad frissen, fitten a nyári gyümölcsösségben. A tanninok nagyon kedvesek, könnyed az egész, akár napközben is el tudnám képzelni egy kis lazításképpen, az elnehezülés érzete nélkül. Kékesbordóan oportós, megmutatva a fajta legszebb arcát. Izgalmas kis bor, tényleg jár neki az aranyérem, na!

Azt gondolom, hogy mi, emberek, néha túl hamar leírjuk régi értékeinket és megyünk a popularitás felé. Pedig ebből az “egyszerű” portugieserből is látszik, hogy ha kivesszük a szürkeségből méltó figyelmet adva neki és kiemeljük az igazi szépségeit, akkor igazi nagy bor is válhat belőle. Kicsit bevállalós? Bizonyára az, mert nincs két egyforma év, termés, időjárás és mindig van kockázat, hogy a piac nem értékeli az erőfeszítéseket.

Nekem viszont nagyon megtetszett, kicsit töltök is még. Az alkoholt szinte alig érezni, nagyon könnyű iszogatni. Nem késztet felesleges gondolatok árjaira, kedvesen ringat, nem akar túl sokat.

Jól választottam.

És jó tudni, hogy Pesttől kétórányira van egy hely, ahol még egy macskával is lehet bulizni, ott az is teljesen rendben van.

 

Mikor is van legközelebb négynapos hétvége?