Összhang Cuvée 2015

Kedvenc belvárosi éttermemben, a Borssóban fedeztem fel, ott  találkoztam először a Pántlika névvel.

Első hallásra valamilyen népies hajpántra asszociáltam, gyerekkori emlékképeim közt keresgélve. Emlékeztem a 6 éves fejemre, a kislányos loknikra, a horgolt zoknis-lakkcipős összeállítással.

Rossz nyom.

Mint utóbb kiderült számomra, a névnek nincs köze hajbavalókhoz, és dörgicsei pincelátogatásom során sem “Pántlika úr” fogadott, vagyis a feltevésem, melyet egy családnévvel próbáltam összhangba hozni ugyancsak nem jött be.

De elmesélem, hogy is volt.

 

Természetesen nem én lennék, ha nem épp egy nyári vihar kellős közepén látogatnék a dörgicsei pincéhez, mikor máskor, ha nem vasárnap, amikor elvileg mindenki pihen. Pihenne, ha nem egy kíváncsi nő 3670 kérdésére válaszolna türelmesen, 4 órán keresztül. Ahogy megérkeztem, a tulajdonos hölgy a bejáratnál állt, törékeny alkata ellenére  rögtön sejtettem, hogy ő az, akivel találkozni fogok. Egy csokor virággal harcolt a bejáratnál, próbálta a szirmokat maradásra bírni a csokorban, de decens finomsága nem győzhetett a tomboló viharral szemben. A csokor kissé odalett, de ez a veszteség nem látszott az arcán, végtelen kedvességén nem fogott a szélvihar.

Egy munkás, de fesztelen vasárnapba csöppentem, mint utóbb kiderült, de mindenkin az a munkakedv látszott, mintha kb. kedd lenne. A Pántlika marketinget irányító, extrán cuki lánytól megtudtam végre, hogy mi ez a Pántlika név.

Voltak ugye a rómaiak, akik elég jól érezték magukat e vidéken, és hamar rájöttek, hogy milyen finom borokat ad Pannónia földje. Ők boldogan eléldegéltek itt évszázadokon keresztül, ami nem csoda, hisz ha bor van, minden van. Aztán a XVII. századra a piarista rend kibulizta magának a királyi engedélyt, és elsőként, hivatalosan itt, Dörgicsén, a Pántlika Kastélyban palackozhatták le először a saját pincészetük saját borait a kis huncut papok. Ááá, a jóöreg misebor...ügyes!

 

Szóval miután képbe kerültem a brand-et illetően nem maradt más hátra, mint a kedvenc részem, a borok végigkóstolása. A pincészet borásza, akár egy vérbeli régész-történész, olyan átéléssel mesélt az elmúlt évszázadok örökségéről, hogy néha esküszöm egy-két római földművest is látni véltem a szőlőben. A gyermekei a legnagyobb türelemmel hallgatták a kérdéscsokraim, és az Apukájukat, aki meggyőződésem, hogy az esti mesébe is ezeket a sztorikat valahogy beleilleszti.

A pincében aztán teljes filmszakadásom volt a látványtól, majdnem a cipőmet is levettem belépés előtt, annyira szentély hatása volt a helynek, és annak, ahogy az emberek viselkedtek benne. Jó élmény volt nagyon. 4 óra alatt teljesen belezúgtam a borokba. Tényleg  van bennük tűz, de leginkább az az életöröm érződik ki a nedűkből, ami a borászból is sugárzik. Belekerül ő valahogy ezekbe a borokba. Minden tétel közvetlen és olyan érzés kortyolni, mintha tényleg ott lennék a Pántlika Kastélyban évszázadokkal ezelőtt, és kedvenc ejtőzős pózomban borozgatnék a kanapén.

Hazajöttem. De megnyugtatott a hír, hogy a belvárosban, ráadásul a kedvenc éttermemtől egy hosszúlépésre van egy Pántlika borszaküzlet is. Az ottani üzletvezető srác mintha édes testvére lenne, a borásznak, vagy tagja lenne képzeletem eddig megismert “Pántlika családjának”, ahol mindenki hiperkedves és úgy fogadnak, mintha évfolyamtársak lettünk volna az egyetemen, koleszos közös élményekkel. Az szinte biztos, ha oda betérek, nem jövök el néhány palack bor nélkül, és bár nem szokott rossz kedvem lenni, de ezt a fiút receptre kéne felírni a bezárkózó, szorongó vagy introvertált embertársainknak. Onnan szerintem szomorúan még nem jött ki senki.

Hoztam is - többek között - egy Összhangot, ami a cabernet savignon és a cabernet franc “héja nász az avaron“ érzetű vad románca. Ma pont ilyen hangulatom van. Szerintem a nagy nyugiban kell néha a finom egymásba marás, a kis álgonoszkodó piszkálódás, ami csupán heves játék, de a teljes egymásba fonódás a tétje. A pajkos másik fölé kerekedés megvan a borban, akár a versben is, de itt a kesernye nem a szerelmi gyötrődés, hanem a tanninok tüzes játszadozása, a savak fülledt erotikája. Nem számít ki van felül, a végén ott az a bizonyos összhang. A tüzességben azonban megvan a gyümölcs frissessége is, ami olyan feketére érett meggyes, mintha a Mama meggybefőttjének a leve lenne. A nagyik olyan meggyízt is tudnak varázsolni, ami konkrétan még a fán sincs. A pohárban a cuvée csak úgy táncol, a nász fergeteges, a küzdelem kiegyenlített. Olyan játszma, aminek nyilvánvaló a kimenete, de még előtte fut az ember pár kört...tudjuk. 

A meggy mellett egy kis incselkedő gránátalma is berobban, folyamatos izgalmi állapotban tartva a 24 hónapnyi hordós nyugalmat. A fa elegánsan tompítja a pimasz gyümölcsízt, mindezt értőn, bársonyosan, kedvesen. Tetszik a teste, van benne erő, ez már bőven középsúly. Marad az a bortól átitatódott “minden klassz” érzés idővel a korty után is, az összhang kitart egész este.

 

Ilyen lehetett annak idején, egy kalandos vad este Dörgicsén.