Villa Kabala

Szigliget közelében kirándulgatva, egy még roppanós tavaszi nyárestén jött az ötlet, hogy ellátogatok ide.

 

Egy nagyon kedves srác ajánlotta korábban a helyet, ami így teljesen nem igaz, a következő hangzott el:

“Tejóisten...Nem voltál még a Villa Kabalában?!” Arcán látszott, hogy az image-em azonnal atomjaira hullott, majd innen lesz szép felállni.

 A pasi amúgy - a szociális méz-máz szűrőn keresztül nézve - nem teljesen komplett, de nekem ezért is annyira szimpatikus. Miatta is izgalmas egy ilyen tipp, mert azt gondolom, hogy a kedvenc hely ajánlása magunkról is mindig elmond valamit. Mit szeretünk, mi tetszik, mit osztunk meg szívesen az arra érdemesekkel. Abban biztos lettem azonnal, hogy bárhol is van földrajzilag, a Villa Kabala nem ússza meg a látogatásomat.

 

A nyitvatartást illetően nem tudtam mennyire van már szezon, gondoltam rápillantok a honlapra is, csak kiderül valami.

 

Hát ez szöveg nagyon kedves! Azonnal megfog a közvetlenség az őszinte írásban, kezdek mindent érteni. Semmi sem sablonos, nagyjából az az érzésem, mintha a “vendégül látóim”- ezt a kifejezést is ott olvasom - ülnének mellettem és beszélgetnénk a Villa Kabala történetéről. Végre nem a sablonos “Rólunk” duma tele adatokkal, amiket úgysem jegyzek meg, mert nem felelek belőle másnap az iskolában és érzelmileg zéró a hatás. Annyira aranyos, ahogy involválódni hagy a sztoriba. Mindössze három nap alatt dőlt el ugyanis, hogy Petra és Péter otthagyják a fővárost, új életet kezdve egy totál új helyen, egy új kihívásban, a vendéglátásban. A történet úgy hatott rám, mint egy intravénás duplakávé, odavagyok az ilyen szabadságért! Egy ilyen komoly döntés meghozatalához kell kurázsi! Kamionnyi tettvágy, bevállalós attitűd, de mindenekelőtt tiszta és szabad lelkület. Mert van úgy, hogy az ember mondogatja, hogy valamit kellene lépni. Hogy soha többet dugó, rabszolgatartó főnök, temérdek fizetetlen túlóra, szürke arcbőr a smink alatt. Aztán másnap is hagyja kihűlni a kávét a reggeli rohanásban, és bemegy ugyanúgy dolgozni. Talán évekig. De egyszer valami szikra kipattan! Most itt a lehetőség! Aztán jönnek a kételyek. Mindent adjak fel? De mi is az a minden? Nos ez a vívódás itt belefért 72 órába.

Nem tudom, hogy kottára ez történt-e, de rengeteg érzelmet hozott fel bennem és inspirált az egész a maga egyszerűségében. Hoztam én is hasonló horderejű döntéseket már, és abban, ahogy ez megszületik, van valami nagyon felszabadító. Ez máris egy akkora adag energia szerintem, amitől muszáj mennie ennek a helynek!

 

Egy kis meredek emelkedő, zsákutca tábla az út aljában. Remek. Ugyanilyen utcában lakom, úgyhogy máris otthon vagyok. Itt nincs átmenő forgalom, nincs benzingőz, azonnal ideálisnak tűnik az aktuális zen halmazállapothoz, amit mindig érzek a Balaton közelségében. Van autóparkoló is, onnan lépcsők vezetnek fel, kb. 2-3 emeletnyi lehet, amit gyalog kell megtenni. Kívülről retrós a villaépület fala, de felérve látom, hogy nem szándékos a romkocsma külcsín, hanem épp szépülget a ház. Ez amúgy egy kicsit sem zavar, a pazar panoráma és a szokatlanul kedves és közvetlen fogadtatás mindent visz. Az ajtóban Péter fogad, úgy mintha már régóta ismernénk egymást. Azonnal emlékeztet az ajánló személyére, magamban már szupercsillagos review-t fogalmazok Neki, bármi is jön ezután, a belépő ötös.

“Szia! De hamar felértél, itt egy kis pezsgő a hegymászás jutalmaként! - és már tölti is, miközben két kutyus is üdvözöl, akik szintén villalakók. “Nem is lihegsz! “ - teszi hozzá, mire én mondom, hogy hozzá vagyok edződve, mert otthon is kb. ennyit túrázom a lakásig. Újabb kellemes impresszióként bekapcsolódik a beszélgetésbe Petra is.

Miért nem ilyen kedves és natúr mindenki? Miért nem ilyen lelkes és élettel teli minden szerelmespár?

 

Pont az van, amit a honlapon olvastam pár perccel ezelőtt. Látom, pedig nem mesélik el, hogy ebben a megvalósult álomban mennyi meló van. Felesleges is lenne erről beszélni, mert a szavak közötti pici csöndben úgyis lehet érezni. Mesélnek az élményeikről, a személyzetről, az életükről a Kabalában. A jövőbeni tervekről, amelyek már szinte meg is valósultak, csak még nem ért oda az idő.

 

Muszáj ennem itt valamit, pedig egy vacsorára is hivatalos vagyok még, de ezek után nem hagyhatom ki. Ráadásul az ételek alapanyagait teljes egészében a családi gazdaság állítja elő, így a fogások mindig szezonálisak, mindig frissek és mindig változnak.

Haha! És nincs kóla. Vagány egy hely ez! Néha iszom kólát, persze, mint amúgy mindenki, de itt eszembe nem jutna kérni. Az olyan lenne, mint templomban káromkodni.

Kérek egy étlapot. A felszolgáló úr erre kijön egy hatalmas méretű megállító táblával és leteszi elém. Itt ez így megy, csak itallap van, így mindig aznapi meglepi, hogy mit lehet választani. Valamiért viszont az az érzésem, hogy nagyjából mindegy mit adnak, lelkesedem továbbra is a várakozás izgalmával.

 

Vegetáriánusként néha előfordul, hogy a húsos olajban kisült rántott sajton kívül - leszámítva még a húsételek köreteit - mást nem tudok enni. Itt a paletta csak néhány fogás, de van húsmentes választási lehetőségem és akkor se néznének hülyén, ha épp valami étel intoleranciám lenne, mert az ugye nem halálos kór. A lazaság profizmussal párosul a megoldásokra törekedve, amitől a vendég is azonnal kienged a görcsből. Ott ücsörögve és kortyolgatva a ház saját borait arra jöttem rá, hogy én is már felvettem a Villa Kabala rezgéseit. A gondjaim lent maradtak a parkolóban én viszont a világ tetején ülök. A borok isteniek, szépek, igazak, finomak. Az ételek ízei falatonként töltenek fel jó érzéssel, a pici virágszirmok pedig a kedvesség fűszerét jelképezik a gyönyörű, de nem gurméskodó tálalásban.

 

A meditatív teret újabb vendégek törik meg egy pillanatra, de jólesően veszem tudomásul, hogy nem csak körülöttem forog a Villa Kabala világa. Kíváncsian érkeznek, elnézve a magasból kis idő míg felérnek, de vendéglátóim azonnal készülnek is a fogadásukra, hasonló kedvességgel és szeretettel, mint amivel engem is vártak. Néhány perc elteltével a család arca egészen másképp néz ki, mint amikor felérkeztek. Nem szép dolog embereket bámulni, de alaposan elbámészkodom, szemügyre véve mindenkit. Kicsit bennfentesnek érzem magam, mint aki előbb érkezett és tud valamit, amit ők még nem. Alig várom, hogy kérdezzenek tőlem, amire úgy válaszolhatok, mintha én is villalakó lennék. Ez a nyugis jókedv közben szemmel és Béla bácsi pálinkájával is terjed, kezd mindenkit “megfertőzni”.

De jó nekik, hogy itt is alszanak! Legközelebb úgy tervezem, hogy maradok pár napot, mert a teljes lelki generál valószínű, hogy egy hosszabb ittlét alatt történik meg alaposabban.

 

És ezek a szobanevek? Hableány az ok, de hablegény?! Kicsit “pihent”az elnevezés, de azonnal megjegyzi az ember. Az egyik inkább csajos stílus, a másik legényesebb, de mégis mennyivel jobb, mintha személytelen számokkal illetnénk a szobákat? Összesen 6 van, mindegyik más névvel. “Vallomás”. Szerintem, ha egy férfi egy nőt ide hoz, az már akkor is vallomás, ha napokig csendben van.

 

Mennyi élmény, és még csak két órája vagyok itt.

 

Pár nappal később van most, közel az éjfélhez és a cikk végéhez. Felidézve szigligeti kalandomat azt hiszem a Villa Kabalát én is csak ajánlani tudnám mindenkinek. Viszont nem jöhet ide akárki.

Mert a legjobb élményeket befogadni is tudni kell.